2026. január 20-án, a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja alkalmából megemlékeztünk a II. világháború után Békésről és térségéből elhurcolt áldozatokról, akiket orosz kényszermunkatáborokba vittek vagy nyugatra telepítettek ki.
Gutiné Beinschródt Erzsébet, a Békési Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke nyitotta meg beszédével a megemlékezést. A GFE-Technikum négy tanulója, Horváth Regina (12.A), Veress Angyalka (9. B), Kutyik Hunor (10. A) és Szász Lehel (10. A) az áldozatok naplórészleteiből olvasott fel a megemlékezésen, majd Kálmán Tibor, Békés város polgármestere is megosztotta beszédében az emlékezőkkel gondolatait a 80 évvel ezelőtti eseményekről.
Az emlékhelyen koszorút helyeztünk el és gyertyát gyújtottunk az áldozatok emlékére. A szellem diadalát hirdeti a következő, gulágról íródott naplórészlet, amely írójának – sok sorstársával ellentétben - az átélt borzalmak után sikerült hazatérnie.
…„A testemet béklyóba verték, de a lelkem szabad maradt. Ott, a szögesdrótok és az őrtornyok árnyékában, ahol minden a pusztulásról szólt, én a szavakba kapaszkodtam. Esténként, a priccsen fekve, orosz verseket idéztem fel. Puskin, Lermontov…a rímeik voltak a pajzsom az embertelenség ellen. A szellem ereje volt az, ami nem hagyott megtörni. Megtanultam, hogy amíg az ember képes a szépre emlékezni, amíg képes alkotni a fejében, addig nem győzhetik le. Hét hosszú év után jöhettem csak haza. Amikor végül átléptem a határt, nemcsak magamat hoztam vissza, hanem mindazok emlékét is, akik ott maradtak a jeltelen sírokban, a hó alatt. Értük beszélek, értük emlékezem, mert az ő némaságuk az én hangom.”
(Ismeretlen szerző)
